Chamonix Egertől több mint 1400 km, így az utazás pár kisebb megszakítással majdnem egy napig tartott és kellően le is fárasztott mindenkit. A vasárnap este így a szállás elfoglalással majd kis városnézéssel ki is lett maxolva. Az első pár napban 7-en voltunk az apartmanban, amit Halmi intézett. Már a sorsolás előtt elkezdte keresni a szállást, és talán a legjobb helyet sikerült megcsípnie, a belváros szívében. Bolt, sétáló utca 100 méter, főtér a célkapuval 200 méternyire. A fesztivál központjában. Szóval nagyon jó helyünk volt. Persze 7 idegen ember egy helyen elsőre rémisztő, de nagyon gyorsan összecsiszolódtunk és kialakult egy kolis lakótársas hangulat. Zita, Yoyo-ka, Halmi a többszörös visszatérő veteránok végig kalauzoltak Timit és engem mint kezdőket a főbb helyeken. Hol a bolt, hol jó a süti, a kaja stb. Mivel csak 2-en indultunk a versenyen Timivel a többiek gyakorlatilag a nyaralásuk egy részét áldozták be azért, hogy nekünk jól sikerülhessen a verseny. Persze a fáradtság kiütött mindenkit, így egy esti fagyizás után kidőlt a társaság.
Hétfőn közös reggeli után rohantunk ki a főtérre a PTL rajtjára, hogy drukkoljunk Jucinak és Gézának akik ezt az őrült kalandot választották. A PTL nagyon elkülönül a többi versenytávtól, majd 300 km hosszan 25 ezer szintet összegyűjtve tesz egy nagyon nagy kört. Nem futóverseny hanem hosszútávú magashegyi trekking, nincsenek utak, nincsenek frissítő pontok 5 nap a hegyen, szóval tényleg extrém.
Majd ez után ketté vált a csapat, Zita és Yoyoka a libbencs póznák alatt neki indult a Brevent köztes megállóra ( nagyjából 2 km-en 1000 szintet gyűjtöttek) mi pedig a libbenccsel mentünk fel. Itt kis fotózkodás és indulás a La Flégére házhoz / sípályákhoz. Yoyo, Zita, Timi és én futva / fotózva indultunk neki, Zsuzsi, Kapszula és Halmi pedig túrázva jöttek utánunk. A két felvonó állomást fantasztikus panoráma útvonal köti össze, nem a terep nehézsége miatt nehéz haladni, hanem mert 50 méterenként meg kell állni fotózni a látvány miatt. Hihetetlen hatalmas hegyek ezek, szinte agyon nyomják az embert.
Hétfőn közös reggeli után rohantunk ki a főtérre a PTL rajtjára, hogy drukkoljunk Jucinak és Gézának akik ezt az őrült kalandot választották. A PTL nagyon elkülönül a többi versenytávtól, majd 300 km hosszan 25 ezer szintet összegyűjtve tesz egy nagyon nagy kört. Nem futóverseny hanem hosszútávú magashegyi trekking, nincsenek utak, nincsenek frissítő pontok 5 nap a hegyen, szóval tényleg extrém.
Majd ez után ketté vált a csapat, Zita és Yoyoka a libbencs póznák alatt neki indult a Brevent köztes megállóra ( nagyjából 2 km-en 1000 szintet gyűjtöttek) mi pedig a libbenccsel mentünk fel. Itt kis fotózkodás és indulás a La Flégére házhoz / sípályákhoz. Yoyo, Zita, Timi és én futva / fotózva indultunk neki, Zsuzsi, Kapszula és Halmi pedig túrázva jöttek utánunk. A két felvonó állomást fantasztikus panoráma útvonal köti össze, nem a terep nehézsége miatt nehéz haladni, hanem mert 50 méterenként meg kell állni fotózni a látvány miatt. Hihetetlen hatalmas hegyek ezek, szinte agyon nyomják az embert.
A Flégére háznál kis frissítés, Mont Blanc sör, áfonyás pite kinek mi a kedvence, majd tovább a Fehér tóhoz (én végül nem mentem fel). A csaj nagyon elemében van ügyesebbek erősebbek nálam, így inkább lemaradok fotózni. majd elindulok vissza, hogy a Flégére - Chamonix utat bejárjam ami a verseny utolsó szakasza. Persze a térképet lusta vagyok megnézni, így egy szintén pályabejárást tartó spanyol párral kicsit elkavarunk, de nem vészes. Tudom, hogy ide már este sötétben fogok érni a versenyen, ezért akartam megnézni világosban, legalább ezt a részét "ismerjem" a pályának. Szerencsére nem nehéz, itt-ott gyökeres de nem technikás az útvonal. Na meg így én is látom a panorámát, sötétben már nem fogom.
 |
| La Flégére komplexum fentről, a versenyen a ködben 20 méterről se láttam a fehér sátrat:D |
A "virágos-ház" az utolsó jelzőpont, innen már széles dózer vezet le a városig. 7 km-en 800 szintet kell eldobni, de úgy érzem ezzel nem lesz gond, persze kérdés mikor és milyen állapotban érek majd a Flégére -re. Este sikerült egy olyan olasz étterembe beülni ahol a dekorációt csak kupák, serlegek, aranyérmek, a világ legjobb pizzája diploma és hasonlók alkották. Az itallapon az első tétel egy '67-es burgundi volt laza 3700 euróért, így beértük mentes vízzel, hogy majd otthon alkoholizálunk. A pizzák valóban hihetetlen finomak voltak, tuti hogy jövőre is megyünk oda kajálni! Az apartmanban aztán a sokadik kör bourbon után kicsit elszabadul a buli. Mivel már áll a célkapu kimegyünk "fotózkodni" na ezek azok a képek amikről úgy döntöttünk inkább nem kéne publikálni. Mert a csendőrök ugyan nem vittek el a főtérről, de volt egy két szúrós tekintet, hogy nem egészen komoly sport kihívás előtt álló embereknek látszunk.
Kedden folytattuk a turistáskodást, Zita és Yoyo ismét gyalog indult a Midi köztes libbencs állomásra, mi pedig az átkozott, rettegett felvonóval. Reggel indulás előtt biztos ami biztos bedobtam egy Devil's cut-ot. Mert hát akárki akármit mond, rohadtul nem biztonságos egy nyomorult acél dróton függő buszban több ezer méter magasan libegni 50 emberrel összezárva. Na innentől persze hallgathattam, hogy alkoholista vagyok. Egy egész héten át félóránként legalább egyszer a fejemhez vágták a többiek. :) Persze ez nem úgy van, hogy csókolom kérek egy jegyet 3800-ra, sorban állsz legalább egy órát a jegyért, mire közlik, hogy jó akkor gyere vissza 2 óra múlva. Konkrétan mi 9 körül álltunk be a pénztárhoz, és a 12:10 libbenccsel mehettünk fel. Alapvetően elég jól bírtam, mivel egy 2-3 éves kislány végig ordította az utat mellettem (amíg az ikertesója halál lazán cumizott és nézegetett) így a tériszonyomra nem jutott idő figyelni, meg szerencsére nem is lengett ki nagyon a fülke. Közben Yoyó-ék már kicsit unták fent magukat, pedig még egy szikla omlást is végig nézhettek. Egy háznyi jég/szikla tömb szakadt épp ki előttük a Midiből, pedig Trump bejelentette, hogy megállította a felmelegedést... Itt Yoyo-ka zsákmányolt egy nagyon menő Miki Egeres fejpántot amit tuti egy kiskölök hagyott el, majd tovább robogtak valami gleccserre. mi meg fel a Midire a 2-es kabinnal 3800 méter fölé, nesze neked akklimatizáció.
Kedden folytattuk a turistáskodást, Zita és Yoyo ismét gyalog indult a Midi köztes libbencs állomásra, mi pedig az átkozott, rettegett felvonóval. Reggel indulás előtt biztos ami biztos bedobtam egy Devil's cut-ot. Mert hát akárki akármit mond, rohadtul nem biztonságos egy nyomorult acél dróton függő buszban több ezer méter magasan libegni 50 emberrel összezárva. Na innentől persze hallgathattam, hogy alkoholista vagyok. Egy egész héten át félóránként legalább egyszer a fejemhez vágták a többiek. :) Persze ez nem úgy van, hogy csókolom kérek egy jegyet 3800-ra, sorban állsz legalább egy órát a jegyért, mire közlik, hogy jó akkor gyere vissza 2 óra múlva. Konkrétan mi 9 körül álltunk be a pénztárhoz, és a 12:10 libbenccsel mehettünk fel. Alapvetően elég jól bírtam, mivel egy 2-3 éves kislány végig ordította az utat mellettem (amíg az ikertesója halál lazán cumizott és nézegetett) így a tériszonyomra nem jutott idő figyelni, meg szerencsére nem is lengett ki nagyon a fülke. Közben Yoyó-ék már kicsit unták fent magukat, pedig még egy szikla omlást is végig nézhettek. Egy háznyi jég/szikla tömb szakadt épp ki előttük a Midiből, pedig Trump bejelentette, hogy megállította a felmelegedést... Itt Yoyo-ka zsákmányolt egy nagyon menő Miki Egeres fejpántot amit tuti egy kiskölök hagyott el, majd tovább robogtak valami gleccserre. mi meg fel a Midire a 2-es kabinnal 3800 méter fölé, nesze neked akklimatizáció.
Az Aiguille du Midi gyakorlatilag egy kettős csúcs, a magasabb 3842 méter, európa második legmagasabb felvonóval elérhető hegycsúcsa. És ide építettek fel egy turista központot, a sziklák összekötésével és átfúrásával, panoráma teraszokat alakítottak ki még egy lift is van a sziklán belül.
A magasságról annyit, hogy itt már a normál tengerszintnek megfelelő értékhez képest 13 %-kal kisebb a nyomás és az oxigén szint, egy lány el is ájult mellettünk sorbanállás közben. Nekem a külső teraszokat összekötő nagyjából 15 lépcsőfok leküzdése meg 170 fölé vitte a pulzusomat. A panoráma elképesztő, tisztán látszik a Mont Blanc csúcsa, körülette a "kisebb" előcsúcsok, szikla tornyok, alattunk az egész völgy és a háttérben még több óriás hegy. Felemelő és egyben kicsit nyomasztó érzés, a tudat milyen aprók és jelentéktelenek is vagyunk.
 |
| Középen hátul a Mont Blanc még egy 1000-essel magasabb, felfoghatatlan méretek |
 |
| A völgy és szemben a verseny utolsó szakasza |
Na de letelt az idő indulnunk kellett lefelé, az első kör vissza 2300-ra a köztes állomáshoz ok, közel 70 km/h-ás sebességgel suhanunk a szikla, jég mellett, majd lógunk a gleccser fölött. Na de aztán jön a kisebb doboz az átkozott tartó póznákkal. Egy roppant okos szülő a város felőli üvegfalhoz tolta a babakocsit, szerencsétlen gyerek meg persze hogy végig ordította az utat. Ha tudnék franciául szívesen elmeséltem volna neki, hogy az első lengyelországi libbencsezésem is hasonló volt. Illetve akkor egy órát vártunk, hogy a szél annyit csillapodjon egyáltalán elinduljunk. Na azóta rettegek ezektől a szerkezetektől, minden évben újra beszállok de egyszerűen nem múlik el a félelem. Hát kell ez egy kisgyereknek?
A Midi felvonójegy érvényes a Mer de Glace gleccserhez vezető fogaskerekűre is így oda is átmegyünk. A Mer de Glace a Mont Blanc legnagyobb gleccsere, 200 éve a völgy aljáig ért, mostanra jó pár kilométerrel visszahúzódott. Sajnos későn érkeztünk így a jég barlangba már nem tudtunk leereszkedni de hát jövőre is kell még program.
 |
| A Flégére és az utolsó ereszkedés a fogaskerekűből |
 |
| A barlang bejárata |
Ez után visszarohantunk a magyar csapat fotózkodására és az Ultra-Trail du Fondue 2017-re Csanya szervezésében.
Szerda már a rajtszám felvételről szól. De előbb még Compressport közösségi átmozgató futás van. Van itt egy csomó világbajnok a cég szponzorált versenyzői és két csoport nyuszik és teknőcök. Nos én a teknőcök tempóját az első 2 km-en tudtam tartani aztán kiálltam fotózni, a féltávnál lévő közös tornán értem utol őket. 6 km bő negyven perc utána kis tombola, és reggelire valami chia magos izé, igazából nem tudom mit adtak de finom volt.
A többiek nekiindultak egy újabb hegynek. Engem viszont a teraszról nézve is stresszel. a Midi látványa. Mikor megérkezünk a Tátrába és leszállok a buszról Lomnicon a parkolóban, ahogy először felnézek a hegyre mindig elönt a hazajöttem érzés, itt ez nincs meg. Tudom még nem fogadtak be a hegyek. Összepakolom a verseny cuccaim és elsétálok a versenyközpontba. Egy sportcsarnokban kellett végig járni a különböző állomásokat: azonosítás, kötelező felszerelések ellenőrzése, zsákra chip, rajtszám, póló kiadás, fotózkodás. A kötelező felszereléseknél szúrópróba szerűen nézték a cuccokat. Tőlem az életmentő fóliát kérték, majd ellenőrizték, hogy a telefonomban el vannak mentve a hegyimentők és a szervezők elérhetősége, majd a kabátom valóban hegesztett varrású esőkabát e, és hogy van e nálam kaja hiszen azt is magaddal kell vinni a pontok között. Na az persze nem volt nálam semmi, így oda hívták egy főbb szervezőt, ő lazán kezelte a dolgot elővarázsolt egy szelet tortát oda rakta a cuccaim közé majd közölte az ellenőrrel "nem látod, hogy van kajája? ne tartsátok fel a sort! :D". Közben előkerültek Panyor Krisztiék is így végül együtt mentünk át az Expo-ra kis pénzt költeni. Majd újra vissza a központba Timivel mert közben Ő is előkerült, így futottam össze Karcsival akivel a Cortinára együtt utaztunk és Ő is az OCC-n indult így egyeztettünk, hogy a rajtban találkozunk. Timivel újra végig csináltam a rajtszám felvétel procedúráját, de most már előjött belőlem a versenyszervező és az önkéntesek, szervezők munkáját figyeltem leginkább. Hát nem véletlenül ez a világ legjelentősebb terepversenye, tökéletes profizmus. Több mint 90 ország legkülönbözőbb versenyzői és nulla fennakadás óramű pontossággal 15 perc alatt lezajlik minden.
Közben 9-en lettünk a szálláson így már kicsit szűkössé vált, úgyhogy végül Timivel elmentünk még egy utolsó energia feltöltésre. Az étteremben szinte csak versenyzők ülnek, így tök viccesen elkezdjük beazonosítani a karszalagok alapján ki melyik távon indul és mit, mennyit eszik. Vissza a szállásra, de nem tudok kikapcsolni. Kavarognak a gondolatok a fejemben, soha ennyit nem edzettem, készültem még versenyre. De mivel az előző években semmi se sikerült úgy hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak így eléggé tanácstalan vagyok. Egy pohár bor, egy jó szivar de nem segít. Már rég aludni kéne de nem tudok, na akkor gyerünk ki. Úgyis érkeznek a TDS befutói így Zitával még kimegyünk drukkolni a célzónába. Végül 11 után próbálok lefeküdni, hiszen 4 előtt kelni kell, de Hefiék épp akkor találják ki ők még nem zuhanyoztak...
Végül összevissza forgolódva nagyjából 3 órát tudok aludni és már itt is a reggel, indulni kell.
Közben 9-en lettünk a szálláson így már kicsit szűkössé vált, úgyhogy végül Timivel elmentünk még egy utolsó energia feltöltésre. Az étteremben szinte csak versenyzők ülnek, így tök viccesen elkezdjük beazonosítani a karszalagok alapján ki melyik távon indul és mit, mennyit eszik. Vissza a szállásra, de nem tudok kikapcsolni. Kavarognak a gondolatok a fejemben, soha ennyit nem edzettem, készültem még versenyre. De mivel az előző években semmi se sikerült úgy hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak így eléggé tanácstalan vagyok. Egy pohár bor, egy jó szivar de nem segít. Már rég aludni kéne de nem tudok, na akkor gyerünk ki. Úgyis érkeznek a TDS befutói így Zitával még kimegyünk drukkolni a célzónába. Végül 11 után próbálok lefeküdni, hiszen 4 előtt kelni kell, de Hefiék épp akkor találják ki ők még nem zuhanyoztak...
Végül összevissza forgolódva nagyjából 3 órát tudok aludni és már itt is a reggel, indulni kell.
Folyt, köv...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése